– Mesélj egy kicsit magadról, hogyan kerültél a fotózás közelébe?
– A mostani fotózós korszakomat nevezhetjük második hullámnak. Az első (jóval kisebb hullám) kamasz koromban volt, amikor utazások alkalmával kattintgattam egy olcsó, automata filmes géppel. Aztán ezt ellopták, a következő pedig elromlott. Legalább 10 évig nem is volt saját gépem.
Egy fordulópont volt talán az, hogy új lakásba költöztem és nagy képeket akartam a falra. A bátyám tükörreflexes gépe alkalmas volt ilyen képek készítésére, hát kölcsönkértem. Készítettem néhány fotót régi épületekről és ennyi. A falra soha nem kerültek ki.
A teljes, máig tartó őrület 2016 elején kezdődött. A bátyám nekem adta a gépét. És ha már nekem adta, használtam. Akkor döntöttem úgy, hogy grafikusként nevezek egy tördelői pályázatra, amire egy fotósorozatot bemutató laptervet kellett készíteni. Átmentem a közeli Puskás Stadionba, ami éppen lezárás előtt állt, és csináltam jó pár képet a romos épületről. A pályázatra készített anyagom kiállításra került. Ez megerősített abban, hogy érdemes folytatnom. A Stadion utolsó pillanataiból lett az első komoly sorozatom. A gép használatát e közben, vagyis inkább csak ez után tanultam meg rendesen.
Majd eltelt sok-sok hónap, volt sok-sok próbálkozás, kaptam sok-sok visszajelzést, ért sok-sok hatás mire kialakult, hogy milyen képeket szeretek igazán készíteni. A felkavaró, az elgondolkodtató, a valóságon túlmutató megvalósítások érdekelnek, valamint az is kiderült, hogy akkor vagyok a leghatékonyabb, ha egyedül fotózom. Egyedül, magamat.
– Jellemző rád hogy sorozatokban, koncepciókban gondolkodsz. Mennyi előkészület előzi meg ezeket és hogyan találod ki az aktuális témát?
– Mindkettő nagyon változó. Van, hogy az ötlet egy képből jön (fotóból, rajzból, festményből), van, hogy egy film, egy videóklip jelenetéből. Többször előfordult az is, hogy egy talált tárgy adta az ötletet, a köré építettem a koncepciót. Volt már szájkosár, törött demizson darab, műanyag baba végtagok, madárfészek, akvárium.
Az előkészület általában nem tart sokáig. Ha beköltözik egy ötlet a fejembe, akkor amint tudok, elkezdek kísérletezni. Van, hogy már a kísérleti képek is sikerülnek, van, hogy alakítanom kell az első elképzelésen, van, hogy megy a kukába az egész. A Tájak a nappalimban sorozatnál tartottak legtovább az előkészületi munkák. A kitalálás, megtervezés, felépítés nagy méretben időigényes volt. A narratív sorozatok elkészítésénél (mint például a nyári Hortobágy, vagy A tükör) sokszor fordítva gondolkodom. Nem találom ki előre a történetet. Csinálok mindenféle képet, ami épp eszembe jut, aztán válogatok, felállítom a sorrendet és vagy kialakul egy sztori, vagy nem.
– A Tájak a nappalimban című sorozatodról mesélnél bővebben? Elképesztően kreatív és izgalmas hangulatú a sorozat, hogyan valósítottad meg a nappalidban a képeket?
– Egy hazai pályázatra készült a sorozat. Csendéleteket kellett beküldeni akár hagyományos, akár szokatlan megközelítésből. A hagyományos nekem unalmas, úgyhogy maradt a nem megszokott. Az ötlet, ha jól emlékszem, egy papírhajós fotóból jött, ami úgy nézett ki, mint egy tájkép.
Több hátteret építettem, viszonylag nagy méretben. Lepedőkből, hokedlikből, takarókból hegyeket, dombokat készítettem, tükörből tavat, folyót alakítottam ki, vattából felhőket formáztam, kartonból figurákat vágtam ki. A teljes szélesség kb. 2 méter volt. Három hónapig állt a nappalimban a kanapé mellett, az étkező asztal helyén valamelyik építmény. Egyébként rendmániás vagyok, nem is tudom, hogy bírtam ki a felfordulást ennyi ideig. Az elkészítési időhöz hozzátett, hogy minden beállításról werk fotót is csináltam, hogy megmutassam a készítés körülményeit. Mindenképp szürreálisra, kicsit mesebelire szerettem volna a sorozatot, ezt erősítik a szokatlan alakok, és néhány képen a belógó kéz, ami a tárgyakat tartja.
– A fotóidat nem képszerkesztő programmal rakod össze, ami még inkább emeli az értéküket. Milyen gépet, objektívet használsz a fotózásokhoz, vannak esetleg különleges vizuális trükkök, amiket alkalmazol?
– Amióta a bátyámtól kapott 400D megadta magát, Canon 70D-t használok. Nem igénylek sok felszerelést. Egy 17-40-es, egy 55-250-es és egy fix 50-es objektívem van (80 százalékban a 17-40 van használatban), egy közgyűrűsor makróhoz és egy állvány. Vakum, egyéb fénytechnikám nincs. A szobai lámpákat használom.
A vizuális trükköket vagy a fények/árnyékok, vagy a tárgyak, vagy a tükröződések, vagy a fotózás szöge, vagy a képek elforgatása adják. Utómunka van a képeken, de nem teszek rájuk és nem veszek le róluk jelentős elemeket.
– A Hortobágy visszatérő téma a sorozataidban, miért és mit szeretnél bemutatni ezen a helyszínen?
– Alföldi lány vagyok. A Hortobágy közelében nőttem fel egy kis városban. A képek helyszínére a szüleimmel találtam rá egy kiránduláskor és utána minden alkalommal velük mentem vissza fotózni. Első alkalommal csak a kis házat és a környéket fényképeztem ősszel. Aztán nyáron visszamentünk, némi tervvel a fejemben, “fellépő” ruhákkal. Ebből utólag sikerült kihozni a történet első részét. Egy magányos nő egy elhagyott házban a semmi közepén. Hogy hogyan került oda, mit csinál ott, miért van egyedül, az a néző fantáziájára van bízva. Már az első fotózáskor tudtam, hogy hóesésben is vissza szeretnék menni. Akkora mázlim volt, hogy karácsony előtt néhány nappal esett a hó és pont otthon voltam. A történet folytatódhatott. Ekkor már pontosan tudnom kellett, hogy mit, hogy fogok fotózni, mert nem ácsoroghattunk sokáig a hidegben. Volt “fellépő” ruha és karton madár. A helyszín, a szüleim és a táj látványa miatt, az egyik kedvenc sorozatom lett.
A járvány miatt már hónapok óta nem voltam otthon, de ha végre mehetek, akkor megnézzük, hogy másfél év elteltével áll-e még a házikó.
– Számos sikeres pályázaton és megjelenésen vagy túl, melyikre vagy a legbüszkébb?
– Mindnek nagyon örültem. Nem tudok kiemelni egyet sem. A nagy álmom, vagyis álmaim még váratnak magukra. Amit a legjobban szeretnék, az egy helyezés egy nagy nemzetközi kihíváson, valamint egy önálló kiállítás az ország egyik nagy galériájában.
Ami kicsit lelombozott az elmúlt hónapokban, hogy március közepén lett volna a következő csoportos kiállításom a Minek Kollektívával, amire sokat készültem, de elmaradt a járvány miatt. Remélem hamarosan megtarthatjuk és nem hiába dolgoztam a képekkel.
Szilánkok (Minek Kollektíva, 2020.)
– Mik a jövendőbeli terveid?
– Nem tervezek előre. Csinálom, ameddig örömet okoz. Ha közben elérem a nagy álmaimat, akkor nagyon boldog leszek, ha nem, akkor maradok a kis álmoknál, és azoktól leszek boldog.
Nagy Anita
FotoVideo Magazin